Miért tartott ilyen sokáig a nagy gazdasági világválság?

Miután évtizedekig zárt könyv volt, a közgazdászok a közgazdasági elmélet és a kvantitatív módszerek legújabb fejleményeit felhasználva újra áttekintették a Nagy Gazdasági Világválságot. Ez az új kutatás meglepő, mivel azt találja, hogy a gazdasági világválság számos aspektusa éles ellentétben áll a régóta fennálló magyarázatokkal.

A hagyományos nézet szerint a gazdasági világválság kerti recesszióként kezdődött, amely aztán a bankválságok és a Federal Reserve pénzkínálat bővítésének kudarca miatt vált depresszióvá. Ez a nézet azt is állítja, hogy a depresszióból való kilábalás 1937-ig jó úton haladt, amikor a Fed megemelte a banki tartalékolási követelményeket, Roosevelt elnök pedig csökkentette a költségvetési ösztönzőket.

A depresszió közvetlen mélysége és krónikus időtartama azonban nincs összhangban a hagyományos magyarázatokkal. A gazdasági világválság nem egy átlagos recesszióval kezdődött, hanem azonnal súlyos volt, mivel a feldolgozóipari termelés már a válság első évében 35%-kal esett vissza, még a bankpánik és a pénzkínálat nagymértékű csökkenése előtt.

A depresszió pedig sokkal tovább tartott, mint kellett volna. 1933 után a termelékenység növekedése gyors volt, a likviditás bőséges volt, a bankrendszer stabilizálódott, a defláció megszűnt, és rengeteg keresleti ösztönző volt, mivel a Federal Reserve 1933 és 1939 között több mint kétszeresére növelte a monetáris bázist (valuta és banki tartalékok).

De mindezek ellenére a gazdaság közel sem jutott vissza a trendhez. Az egy főre jutó fogyasztás a trendhez képest 1939-re egyáltalán nem állt helyre, és az egy főre jutó munkaórák száma is csak 20%-kal állt helyre. A beruházások valamelyest helyreálltak, de még mindig több mint 60%-kal a trend alatt maradtak.

A depresszió egyértelműen fennállt az 1930-as években, és alig volt fellendülés. A fellendülés kudarcát azonban figyelmen kívül hagyták a közgazdászok, akik a bruttó hazai termék növekedési üteme és a munkanélküliség változása alapján ítélik meg. Számos közgazdász a viszonylag gyors kibocsátásnövekedésre és a csökkenő munkanélküliségre hivatkozva arra a következtetésre jut, hogy a fellendülés jó úton haladt. A munkanélküliség azonban különösen félrevezető mutatója a fellendülésnek. Nem jelzi, hogy mennyi munka állt helyre, mivel nem méri sem a munkahelyek növekedését, sem az egy munkavállalóra jutó munkaórákat, és a munkaerőpiacot elhagyó tartósan munkanélküliek is befolyásolják.

A fellendülésnek a kibocsátás növekedése alapján történő megítéléséhez pedig viszonyítási alapra van szükség. Mind az empirikus, mind az elméleti viszonyítási alapok azt mutatják, hogy a kibocsátás növekedésének sokkal gyorsabbnak kellett volna lennie, mint amilyen volt, különösen a termelékenység nagyon gyors növekedése miatt.

Valójában a kibocsátás szinte teljes fellendülése a termelékenységből, nem pedig a ledolgozott munkaórák számának növekedéséből származik. A depresszió mélysége és időtartama egyszerűen páratlan, sem az 1930-as évek előtt, sem utána.

Milyen konkrét tényezők generáltak egy ilyen hatalmas depressziót, és miért tartott több mint egy évtizedig? Számos közgazdász jelenleg ezt a kérdést kutatja, és figyelmüket a munkaerőpiacokra összpontosítják. Nemcsak azért, mert a ledolgozott munkaórák száma alig emelkedett, hanem azért is, mert a bérek a gazdaság ipari ágazataiban az 1930-as évek végére több mint 20%-kal a trend felett voltak.

A piaci szint feletti bérek és a depresszió együttes létezése pedig kóros. A depressziók az alacsony foglalkoztatottság és az alacsony életszínvonal időszakai. A kereslet és kínálat normális erőinek csökkenteniük kellett volna a béreket, ami csökkentette volna az üzleti költségeket, növelte volna a foglalkoztatást és a termelést.

Mi akadályozta meg a kereslet és kínálat normális erőinek működését? A fő bűnösnek a kormány politikája tűnik, amely korlátozta a versenyt. A National Industrial Recovery Act (NIRA) 1933-ban a jólét helyreállításának céljával került elfogadásra, és lehetőséget adott az iparnak a kifejezett összejátszásra, beleértve számos olyan megállapodás szankcionálását, amely korábban trösztellenes tevékenységet váltott volna ki, mint például a minimálárak kialakítása és a kapacitásbővítés korlátozása egy iparágon belül. A kartelleket a NIRA keretében engedélyezték, cserébe azért, hogy az ipar az újonnan szerzett monopolnyereség egy részét nagyarányú béremeléseken keresztül megossza a munkavállalókkal.

A NIRA keretében számos iparág tisztességes versenykódexet fogadott el, és az iparági árak és bérek megugrottak e kódexek kormányzati jóváhagyását követően. Azokban az iparágakban, amelyek nem tudtak megegyezni a kódexről, az árak és a bérek alacsonyak maradtak, akárcsak az árak és a bérek a mezőgazdasági ágazatban, amelyet ezek a politikák nem érintettek.

Míg a NIRA-t alkotmányellenesnek ítélték, ezek a politikák fennmaradtak a National Labor Relations Act elfogadásával, ami jelentősen megnövelte a szakszervezetek alkupozícióját, és további béremelésekhez vezetett, beleértve a jelentős emelkedéseket közvetlenül az 1937-38-as recesszió előtt, valamint a trösztellenes jogszabályok laza végrehajtásának folytatásával.

Ez a politika azonban az 1930-as évek végén kezdett megváltozni, és a ledolgozott munkaórák száma emelkedni kezdett. Az 1940-es évek végére a Taft-Hartley-törvény által jelentősen módosított National Labor Relations Act, az ipari bérek ismét összhangba kerültek a termelékenységgel, és az egy főre jutó munkaórák visszatértek a normális szintre.

A Nagy Gazdasági Világválság teljesebb megértéséhez további kutatásokra van szükség mind a közgazdászok, mind a történészek részéről. De szinte biztos, hogy ennek az időszaknak a kielégítő számbavétele arra fog összpontosítani, hogy miért nem működtek a verseny normális piaci erői, különösen az ipari munkaerőpiacokon.

Lee E. Ohanian a Los Angeles-i University of California közgazdászprofesszora és az Ettinger Family Program in Macroeconomic Research igazgatója.

Click here for more–Complete Coverage: Az 1930-as évek újragondolása